Dohányról, dohányzásról (szinte) minden!

Drága dohányosok… csak hogy tudjátok, mivel van dolgotok Most egy két információ a Dohány múltjáról, de főleg a benne rejlő Nikotinról:

Dohány

A 6–7. századi kínai történészek szerint nemzetük fiai kelet felé hajózva valószínűleg elérték az amerikai partokat is. Ha így volt, lehetséges, hogy Kínában már Kolumbusz előtt meghonosodott a dohány és a dohányzás.
Ezt alátámasztani látszik, hogy Kínában találtak egy „őshonos dohányfajtát”, és a történelem előtti időkből származó pipafejeket tártak fel (amiből persze akármit is szívhattak).

A portugálok révén került a dohány és a dohányzás először a Fülöp-szigetekre, majd Indiába, később pedig Kelet-Ázsiába, így Kínába is.

Egyes források szerint a Japán és Korea közötti háború idejében, japán közvetítéssel került át a kontinensre a dohány, és innen hódította meg a Kínai birodalmat
Mindenesetre a dohány rendkívüli sebességgel felzárkózott a tea mellé, és az uralkodók hamarosan a dohányban látták az egyik legveszélyesebb fenyegetést, amely birodalmukra tör.
Tsung-Csen bevezeti a dohányzás teljes tilalmát, ami bizony nem jár tökéletes eredménnyel.
A mandzsuk, hatalomra kerülésükkor, feloldották a tilalmat, és nemsokára már az udvarban is szívják a dohányfüstöt.
Napjainkban pedig „a kínai nép dohányzás tekintetében túltett a világ valamennyi népén.”

NIKOTIN

ELNEVEZÉS
Kémiai neve: 3-(1-metil-2-pirrolidinil)piridin vagy 1-metil-2-(3-piridil)pirrolidin

RENDSZERTANI BESOROLÁS, BOTANIKA

A nikotint a dohánylevél, a Nicotina tabacum a Solanaceae családba tartozó 1 éves növény levelei tartalmazzák. A növényt nálunk is és a világ minden táján termesztik.

Több dohányfaj ismeretes. Ilyenek: N. rustica, N. latissima.
Kína, USA, Philippi-szigetek, Magyarország, Bulgária fontos dohánytermesztő országok.

AZ ANYAG TÖRTÉNETE

A dohány Amerikából került Európába. Az európaiak Amerika felfedezése után ismerkedtek meg a növénnyel. Kezdetben valószínűleg vallási szertartásokban, füstölőszernek használták . A füst belégzését gyógyászati célból az ókori népek is alkalmazták. A gyógyszerből azonban nemsokára élvezeti szer lett, mert annyira hozzászoktak. A XVII. század elején a dohány nagyon kedvelt gyógyszer volt. Az akkori gyógyszertárakban pipát is árultak. A dohány főzetét, forrázatát hashajtónak, bélférgek elpusztítására, bőrélősdiek ellen és fekélyes bőrfelületek mosására is alkalmazták. A dohányt nem csak füstölték, hanem rágták is, sőt tüsszentőpornak is igen kiterjedten használták. A dohányzás kezdetén számos országban szigorúan büntették a dohányosokat. A dohányt ma már csak élvezeti szerként használják, viszont az összes élvezeti szerek között a dohány a legelterjedtebb. A dohánylevél kivonata és a tiszta nikotin oldata értékes növényvédő szer. A dohány értéke az erjedési termékektől függ, amelynek egy része illóolaj, ami a zamatát adja. Az erjesztés folyamán a dohánylevél veszít nikotintartalmából. A dohány füstjébe a nikotin egy része változatlanul átmegy.

HATÁS, TÚLADAGOLÁS

Fiziológiai hatásai sokrétűek: leglényegesebb a központi idegrendszerre kifejtett hatása. A felszívódott nikotin a fiziológiai, toxikológiai hatások bonyolult együttesét idézheti elő a szervezetben. A fellépő hatások komplexek, sokszor kiszámíthatatlanok. Nagy az egyéni érzékenység különbség a vegyület iránt, de sokszor ugyanabban az emberben is a várttól ellentétes hatás keletkezhet. A nikotin hat a mellékvesére, a szív és a tüdő receptorokra, a szívben gyors szívverést eredményez, emellett a szívizomra is közvetlenül hat. Előbb izgatja, majd bénítja azt. A dohányzás 6-10-zel emeli a pulzus számot, sőt pitvarlebegést, vezetési zavarokat okozhat. Nikotin hatására a vérnyomás először süllyed, majd újabb adagok után emelkedik. Mirigyszekréció először nő, nyálfolyás, gyomornedvtermelés, izzadás következik be. A motoros végkészülékekben ingerlőleg hat. Központi idegrendszer különböző területein a nikotin erősen izgat, majd bénít. Hasonlóan hat a légzőközpontban. A nikotin jellegzetes görcsöket, tremort vált ki.

Akut mérgezés. Nagyon erős méreg. A bőrön keresztül és inhaláció útján is felszívódik. Előfordult gyilkosság, ipari mérgezés hatására A halálos adag: 20-60 mg. Néhány csepp nikotin a bőrről felszívódva már halálos mérgezést okozhat. Eszméletvesztés, rángógörcsök sokk állapot, légzésbénulás áll be. Csak tüneti kezelése lehetséges. Gyakorlati szempontból a dohányzás jelenti a legnagyobb problémát. Erős dohányosoknál idült nikotinmérgezéssel találkozunk. A cigaretta, szivar, pipa dohányának nikotintartalma igen jelentős, termesztés körülményeitől függően 0,5-8% között van. Dohányzáskor a nikotin, ami a dohányban savakkal képzett só formájában van jelen illékony nikotinbázissá alakul át, amely bekerül a tüdőbe. A dohány 30-60%-a kerül bele a füstbe így a dohányzással 20-90% szívódik fel. Egy cigarettából 2-8 mg nikotin juthat be a szerzetbe. A dohányosoknál naponta a halálos adag sokszorosa szívódik fel. Ez a mennyiség nem okoz mégsem mérgezést, mert a nikotin lebontása a szervezetben elég gyors. A nikotinon kívül egyéb toxikus anyagok is bejutnak a szervezetbe. A nikotinmérgezés közül a légutakat károsító hatás bizonyított egyértelműen és jelent komoly veszélyt. Dohányosok között igen sok a rákos megbetegedés.

ELŐÁLLÍTÁSA

A kereskedelembe kapható nikotin mellékterméke a dohánygyártásnak.

SZERKEZET, TULAJDONSÁGOK

A frissen előállított nikotin színtelen, folyékony illó alkaloidbázis, amely vízgőzzel ledesztillálható. A dohánylevélben 2-8%-ban fordul elő citromsav és maleinsavval képzett só formájában. Szintézise megoldott. Erősen higroszkópos, állás közben barnuló folyadék. Szúró ízű és piridin szagú. Forráspontja: 247 . Vízgőzzel desztillálható. Jól oldódik alkoholban, kloroformban, éterben. LD₅₀ egéren: 0,3 mg/kg i.v. Hidrokloridja színtelen, kristályos anyag. Jól oldódik vízben. szulfátja lemezekben kristályosodik, vízben és alkoholban oldódik. Tartarátja dihidrát formájában kristályosodik. Olvadáspontja 90°. Jól oldódik vízben, gyengén oldódik alkoholban és éterben.

A dohányzás elterjedése

A dohányzás pontos kezdete nem ismert. Európában már a dohány megismerése előtt is mágikusan hatott az emberekre a füst, rejtélyek és titkok sugallója. Egyiptomban és Babilonban egy meleg égövi fa kérgéből kivont gyanta, a tömjén volt mindennapos füstölőanyag, amely más ókori országokban is gyorsan elterjedt. A görögöknél és a rómaiaknál olyan magasra szökött a tömjén ára, hogy az alexandriai tömjénfinomító munkásokat az alsóneműjükig átvizsgálták munka után, nehogy eltulajdonítsanak akár egy kis darab értékes árut is.
A keresztények és muszlimok mindmáig használják a tömjént istentiszteleteiken. A három királyok az arany és a mirha mellett tömjént vittek legdrágább ajándékként Jézusnak Betlehembe.
A füstölést az orvosok gyógyításra használták. Az égett nyúlszőrt köptetőként, a kecske égő szarvát epilepsziára, a füvön nevelt ökör trágyájának égetéskor keletkezett füstjét pedig fogyókúraként alkalmazták.
Hérodotosz írásából kiderül, hogy a szkíták három egymásnak támasztott botra gyapjúanyagot helyezve sátrat készítettek, közepére egy tál forró vörös követ tettek, és kendermagot szórtak rá. Így akkora füst és gőz keletkezett, hogy az még a görögök gőzfürdőit is felülmúlta. (Lásd még: Gőzfürdő-rituálé)
A dohányt Amerika őslakói fedezték föl, máig sem tudjuk, hogyan. A dohányzás gyorsan terjed az Európa számára még ismeretlen kontinensen. Az időszámításunk kezdete körüli időkben a maják már dohányoztak. A dél–mexikói őslakosok pálma– vagy kukoricalevélbe csomagolták a nyers dohányt, mások bambuszcsövön át szívták, de akadtak olyanok is, akik nagyobb dohánylevélbe csomagolták, s így „felfedezték” a szivart.
Az északi indiánok dohányoztak először, de az is lehetséges, hogy velük egyidőben máshol is megismerték a növény mágikus hatását. Az északi indiánok derékszögű, díszes pipákat készítettek, amelyek különálló pipafejből és szájba vehető szárból álltak. Ebből az időből ismert még az Y alakú, két orrlyukba helyezhető pipa is. Az indiánok más anyagokat is kevertek a dohányhoz, az élvezet meghosszabbítása és más ízek megismerése céljából.
Az aztékok is dohányoztak, sőt, tubákoltak is. Más népek rágták, ették, itták vagy testükbe dörzsölték a dohányt.
1492. október 12-én, egy pénteki napon, 71 napos hajózás után Kolumbusz megpillantotta Amerikát. Déli tizenkét óra körül szállt partra a Watling–szigeten, magasba emelte a keresztet és Kasztília zászlaját, s ezzel birtokba vette a földet Ferdinánd, Izabella és a spanyol egyesült monarchiák nevében. A bennszülöttek ezt látva, békés szándékot feltételeztek a látogatókról. Üdvözlésképpen megajándékozták egymást. Kolumbusz és legénysége üveggyöngyökért, tükrökért és kis csengettyűkért igazgyöngyöt, gyümölcsöt és egy ismeretlen növény erős aromájú, szárított, sárgás levelét kapta cserébe. Ez utóbbiról feltételezték, hogy értékes, de mivel kezdeni semmit sem tudtak vele, a hajó fedélzetéről a tengerbe dobták.
Rodrigo de Jerez tengerész, aki szintén Kolumbusszal hajózott, Kuba partjainál aztán engedett a csábításnak, így az első fehér ember lett, aki kipróbálta a dohányzást. Kolumbuszt annyira nem érdekelte az érdekes növény, hogy említést sem tesz a naplójában.
Kolumbuszt második útjára szerzetesek is elkísérték, akik VI. Sándor pápa kérésére minél több őslakost próbáltak az igaz keresztény hitre téríteni. Egyikük, Ramon Pane, Kolumbusz parancsára feljegyzéseket készített az Antillák lakosságának vallási szokásairól. Ő volt az első, aki a dohány használatáról írt, bár nem nevezte meg a növényt, csupán a varázslók által nádszálon át beszívott füstöt említette, amelytől megrészegülten áldoznak, jósolnak és tanácsokat adnak az élet legfontosabb kérdéseiben. Pane – aki a források szerint 1511–ben elsőként vitte át a dohánynövényt Európába – még azt is feljegyezte, hogy az őslakosok dohánnyal kevert tésztát adnak a betegeknek, akik kihányják, s így megtisztulhatnak az ártó szellemektől.
Pane nem említi, de később kiderült, hogy nemcsak a varázslók, hanem szinte mindenki használta a dohányt, s ettől néhányan súlyos mérgezést kaptak.
Bartolomeo de las Casas püspök, a spanyol hódítók misszionárius kísérője volt az első európai, aki kéziratában elsőként adott pontos képet a dohányzásról. Leírta, hogy az indiánok száraz levélbe göngyölik a dohányt, fáklya alakúra sodorják, majd egyik végét meggyújtják, a másik végét szívják, és így hódolnak a füstnek, amely elaltat és részegséget idéz elő. Sérelmezi, hogy figyelmeztetése ellenére a telepesek hamar átveszik a szokást, gyorsan terjesztik, aztán nem tudnak róla leszokni.
Cortez emberei megfigyelték, hogy az őslakosok vallási és élvezeti célokból egyaránt dohányoztak. A dohányzás volt a béke, a barátság jelképe is, ezért az indiánok békepipát kínáltak az akkor még békésnek vélt gyarmatosítóknak is. A pipák, csövek emberi és állati motívumokkal voltak díszítve, többnyire festve vagy faragva. Megfigyelték a dohány orvosi célú felhasználásának módjait is. Az orrba felszippantva – tubákolással – a meghűlt embereket gyógyították, nyílt sebre vagy dagadt testrészre pedig felmelegített, friss dohánylevelet tettek.
Pedro Alvarez Cabral, portugál felfedező a Jóreménység–fokát megkerülve, 1500 körül tévedt Brazil földre, ahol a bennszülöttek csodás pipákkal a szájukban fogadták. Leírta, hogy az indiánok üreges nyilakat fúrnak egy tökbe, amely valamilyen növénnyel van megtöltve. Meggyújtják, és kis idő múlva már élvezik a füstöt, melynek hatásaként szemeiket forgatva, fogaikat csikorgatva, habzó szájjal extázisba esnek.
Jacques Cartier, francia tengerész Québec környékén meglepődve tapasztalta, hogy az indiánok szinte mindenhol füstölögnek. Hatalmas felhalmozott dohánykészleteik voltak, s a nyakukban hordott bőrzacskóban, a legmegbecsültebb talizmán mellett, mindig egy adag dohányt is maguknál tartottak.
Spanyolországba hazatérve a matrózok „füstöt ittak”, s a szokás az otthoniak körében is gyorsan terjedt. Népszerűségének egyik oka az volt, hogy az indiánokat erőssé tevő csodaszernek hitték. Az új szokástól való félelmében az inkvizíció először istenkáromlásnak tekintette a dohányzást, és Rodrigo de Jerezt, az első dohányzó európait börtönbe vetette, amiért az képtelen volt lemondani a pipáról.
Európában először a spanyolok kezdtek el dohányozni, viszont a dohányzást a portugálok terjesztették el világszerte. Dohánycserjét is Portugáliában termesztettek először, 1512 körül.
1558–ban a lisszaboni piacon nyilvánosan megjelenik a tubák is, amelyet az élvezet mellett gyógyításra is használtak.
1559–ben Jean Nicot, francia orvos követként Lisszabonba érkezett. Feladata a portugál király és a francia király lánya közt létesítendő frigy megkötése lett volna, hogy az a két ország szövetségeként szolgáljon az egyre erősödő Spanyolország ellen. A házasság soha nem köttetett meg, de Nicot – hűen szolgálva hazáját – minden újdonságról beszámolt kormányának. 1560-ban dohánycserjét küldött Párizsba, majd tubákolással meggyógyította Medici Katalin fejfájását. Nicot sohasem dohányzott, de hitt az erejében, és gyógynövényként terjesztette a dohányt.
Kezdetben „L’herbe du Grand Prieur”–nek, „A perjel füvé”–nek hívták a növényt, majd 1586–ban Dalechamptól kapta a hivatalos nevét, a Nicotiana Tabacum–ot. Egyesek szerint a tabak szó Tobago sziget nevéből ered, mások szerint viszont San Domingo őslakosai nevezték így a pipájukat.
Az első francia, aki maga is felvette a dohányzás szokását, Károly, Lotharingia hercege volt, aki három unciával szívott naponta. Később, a dohányzás gyors terjedése láttán, Richelieu bevezette a királyi dohány–monopóliumot, a nagy kincstári haszon reményében.
Prosper Santa Croce lisszaboni nuncius dohánycserjét küld mesterének, IV. Pius pápának a Vatikánba, ahol a növényt dísz– és gyógynövényként termeszteni kezdik. Ezzel párhuzamosan, 1636–ban spanyol papok is eljuttatják a tubákot Rómába, ahonnan gyorsan terjed el egész Olaszországban, majd Németországban, a Habsburg Birodalomban, Magyarországon és más észak– és közép–európai országokban is.
1642. január 30–i brévéjében VIII. Orbán pápa a kiközösítés terhe mellett tiltotta meg a sevillai püspökség templomaiban a tubákolást, mert a folyamatos prüsszögéstől nem lehetett hallani a szent beszédet.
A dohányzás „futótűzként” terjedt el Európában. A moralisták és az uralkodók kezdetben küzdöttek ellene, tiltó rendeletek egész sorát hozták.
Angliában Erzsébet királynő is betiltja a burnót szippantását a templomokban, azonban ő az első, aki meglátja a dohánytermesztésben rejlő hatalmas üzleti hasznot. A tévhittel ellentétben nem a portugálok juttatták el Angliába a dohányt. Virginiában az angol gyarmatosítók települései közel voltak az állandóan pöfékelő indiánok településeihez, így a 17. század hatvanas, hetvenes éveiben a dohány is megérkezett Angliába. Erzsébet királynő idején megkezdődött a virginiai dohánytermesztés, amely később az európai termelés egyik legkiemelkedőbb alapdohánya lett.
Az egyik első angol dohányos Sir Walter Raleigh. Kijelentése, miszerint a pipázást ő hozta át a tengerentúlról, nagy vitát keltett a maga korában. A pipázás mindenesetre gyorsan terjedt. A kisbirtokosok szántás közbeni pihenőiken fél dióhéjból és szalmaszálból készített pipából szívták a dohányt. Voltak, akik divatból ezüstpipát szívtak, de a legelterjedtebb az agyagpipa volt.
A pipázás Angliából indult diadalútjára. Elsőként Hollandiában terjedt el, majd lassanként egész Európa pöfékelt. Még a portugálok is átszoktak a tubákolásról a pipázásra.
A nikotin legádázabb ellensége I. Jakab, angol király volt, aki 1619–ben saját kezűleg írt a dohányzás ellen Misocapnos című könyvében. Véleménye szerint „a szokás undorító a szemnek, gyűlöletes az orrnak, árt az agynak, veszélyes a tüdőre és fekete, bűzös füstje leginkább a feneketlen pokol iszonyú alvilági gőzeihez hasonlít”. I. Jakab magas adókat rótt ki a behozott dohányra, s ezzel elérte a dohány meghonosítását Angliában.
Portugáliában a jezsuiták – válaszként I. Jakabnak – megírták a sokkal nagyobb sikernek örvendő Antimisocapnos–t, amelyben a dohányzás mellett foglaltak állást.
Oroszországban Mihály cár minden oroszt és külföldit, aki dohányzott, dohányt hordott magánál vagy dohánnyal kereskedett, életének kioltásával büntetett. Később némileg enyhült a büntetés:
csak az orrát vágták le annak, aki dohányzott. Alekszej cár börtönbüntetéssel és megkorbácsoltatással büntette a dohányosokat. 1689–ben aztán Nagy Péter, a reformcár, pipával a szájában jelent meg az udvarban, füstölésre kényszerítve ezzel az udvari nemességet is. Oroszország a dohányzás fellegvára lett.
Az Oszmán Birodalomba az élénk portugál–török kereskedelem juttatta el a dohányt a 16. század végén. Mint mindenhol, itt is gyorsan terjedt a dohányzás; olyannyira, hogy sokan azt hitték, a dohány őshazája Levante. A legkiválóbb dohány egy része ma is Törökországból és Szíriából érkezik.
1639–ben Konstantinápolyban, egy tűzesetet követően, már halálbüntetéssel sújtották a dohányzókat. Később, elrettentésül, a dohánytilalom ellen vétők orrát saját pipaszárukkal fúrták át.
A török hódítók és kereskedők terjesztették el a dohányt és a dohányzást Perzsiában és egész Közép–Ázsiában.
A 17. század végére megszűnt a dohányzás üldözése. Ennek három fő oka volt. Az első a pestisjárványok Európán végigsöprő hulláma. 1636–ban Hollandiában, 1661–ben Londonban, 1679–ben Bécsben szedte áldozatait a gyilkos kór. Az orvosok megfigyelték, hogy a túlélők között sok volt a dohányos, így ők maguk is rászoktak és terjesztették a dohányzást. A második ok az állandó háborúzás volt. A hadvezérek felismerték, hogy a katonának szüksége van a fronton a feszültséget oldó szerre. A harmincéves háború (1618–48) alatt bevett szokássá vált a hadsereg folyamatos dohányellátása. A katonák a nagy stresszben könnyen rászoktak a füstölnivalóra. Hazatértükkor aztán az ifjúság kezdte utánozni a bátor hősök szokásait.
A harmadik ok az üzlet volt. Többen felismerték, hogy a függőséget okozó növény iránt tömegigény van, és a nagy anyagi haszon reményében termeszteni és terjeszteni kezdték a dohányt.
1657–ben Velence városa bérbe adta a burnót gyártási és eladási jogát. A dohánykereskedelem ebben az időszakban főként a zsidók kezében volt.
Indiába is a portugálok juttatták el a dohányt. Az indiaiak kezdetben ellenérzéssel fogadták, mert vallásukkal összeegyeztethetetlen volt a piszkos növény szájhoz emelése, az idő múlásával azonban – igaz, hogy tubákolás formájában – közkedveltté vált a dohányzás. A dohánytermesztés és –export jelentős üzletté fejlődött Indiában is.
Indiából már csak egy lépés volt a portugáloknak Japán. A dohányzás az ország egész területén általánosan elfogadottá vált. A gésáktól a kétkezi munkásokig minden néposztály dohányzott. Már 1578–ban volt japán megfelelője a „dohánykereskedő” szónak, s Hokuba városa finom dohányáról lett világhírű és közismert.
1598–ban egy japán kolónia vitte át a dohányt Koreába, s azóta Korea egyik legfontosabb exportcikkévé vált.
Kínába Koreából, a Fülöp–szigetek spanyol telepeiről és a portugál fennhatóság alatt álló Macaóból érkezett a dohány, és a világ többi részéhez hasonlóan itt is gyorsan népszerű lett. A kínaiak hamar kikísérletezték saját dohányfajtáikat, és pipáikat bambuszból, ébenfából, elefántcsontból, közönséges és nemesfémekből készítették. Tubákos üvegdobozaik értékesek és híresek lettek.
1607–ben az Afrika nyugati partjain élő bennszülöttek – ismét csak a portugálok révén – már ismerték és használták a dohány. Dél–Afrikába a hollandok vitték 1652–ben. A földet alkalmasnak találták a növény termesztésére, és jövedelmező kereskedelembe fogtak a hottentottákkal. Kelet–Afrika északi részére a franciák vitték a dohányt. Itt azonban nem szívták a füstöt, nem is tubákolták, hanem a megerjesztett dohánylevelek levét leszűrték, és a visszamaradt anyagot rágták. A kellemes hatást tehéntrágya hozzáadásával növelték.
Az arab világban is megjelent – portugál kereskedők közvetítésével – a dohány termesztése 1605–ben kezdődött Mekka és Medina városában. Az egyiptomiak 1603 óta dohányoznak rendszeresen.
1681–ben Erdélyben Apafi Mihály lett a fejedelem, s a legenda szerint pártfogójától, Ali pasától kapott dohányt ajándékba. Olyannyira megkedvelte a pöfékelést, hogy túlzásba is vitte, és nikotinmérgezést kapott. Ennek hatására ő maga is leszokott, s törvényileg tiltotta be a pipázást Erdélyben. Hogy elsőként valóban Apafi Mihály terjesztette–e a dohányzást Magyarországon, azt nem tudni, az azonban tény, hogy a török elleni végvári harcokban sok spanyol zsoldoskatona harcolt, és szokásaikat gyorsan átvették a magyarok.
Magyarországon is születtek a dohányzókat sújtó rendelkezések. 1716–ban Kőszegen megtiltották a zsidóknak a dohányzást. A segesvári gyűlés általános dohányzási tilalmat rendelt el, s a tilalom ellen vétő földművest 6, a papot 12, a nemest 38, a főispánt pedig 200 forintos pénzbüntetésre ítélte; aki pedig dohányt termelt, annak elkobozták a földjét.
1670–ben létrehozták Ausztriában az osztrák császári egyedárusítási dohánymonopóliumot, amelyet azonban az állam 1784–ig bérbe adott. Magyarországon 1784–től 1817–ig dohánybeváltó hivatalok működtek, osztrák irányítás alatt. Megszüntetésük után csak szállítók közvetítésével lehetett eljuttatni a dohányt Ausztriába. A magyar termelők felháborodásának és tiltakozásának hatására 1835–ben visszatértek a termelőktől való közvetlen felvásárlásra.
1851–ben bevezették a magyar dohánymonopóliumot is, de a kiegyezésig az osztrákokkal együtt kezelték. 1867 után már a Magyar Dohányjövedék uralja a piacot.
A cigaretta megszületése a 19. században alkalmazkodás volt a polgáriasodó, rohanó életmódhoz. A katonát is a kényszer vitte rá a háborúban, hogy cigarettát sodorjon, hiszen nem tudott egyszerre a pipájával bajlódni és fegyvert tölteni.
Egy anekdota szerint az 1832–es török–egyiptomi háborúban egy katona eltörte a pipáját, márpedig katona nem létezhet pipa nélkül. Szerencséjére a puskához való lőport papírhüvelyekben adagolták, így az üres hüvelyt megtöltötte dohánnyal, s máris készen volt a cigaretta. A valóság azonban az, hogy először orosz katonák cigarettáztak rendszeresen 1855–ben, a krími háborúban; a cigarettát aztán az ott harcoló török, francia, olasz katonák terjesztették el világszerte.
A cigaretta világsiker lett. Az első cigarettagyár 1862–ben nyitotta meg a kapuit Drezdában. A cigaretta a katona számára olyan fontos lett, mint a lőszer, s a szokást lassan összekapcsolták a bátor katonák férfiasságával is. Ekkoriban a nők már az egyenjogúságukért küzdöttek, s ennek bizonyítékaként, de provokációként is, kezdtek el nyíltan dohányozni.
A két világháború között a cigaretta diadalútja már megállíthatatlan és visszafordíthatatlan. A szokás szép lassan beépült a mindennapi életbe, megosztva a társadalmakat, végtelen harcot indítva a dohányzók és nem dohányzók között.